A holtpont hátterében

Holtpont, sportpszichológia

A holtpont hátterében


Mi a holtpont jelentése? Személyesen és általában.

Ha a holtpontokról gondolkodunk, először azt a kérdést érdemes feltennünk, hogy milyen személyes tapasztalataink és milyen általános tudásunk van holtpont témában.

A futó „zsargon” holtpontnak nevezi a futás közben jelentkező, mentális és fizikai ellenállásokat. A nem hétköznapi, igazán fanatikus teóriák szerint holtpont nem létezik. Fogalmi konstruktumról beszélünk, amit emberek kitalálnak maguknak; mintegy elméletet keresnek a saját gyengeségeik alátámasztására.

Ez az álláspont annyiban okvetlen megállja a helyét, hogy fizikai bizonyíték a holtpont létezésére nincsen, pl. kutatások egyelőre nem találták még meg a holtpont kialakulásának a helyét elménkben, vagy a szívünkben. A jelenség összetettsége miatt nehezen kutatható téma a „mely agyterületek aktívak holtpontkor”? A kérdésfelvetés ezért talán relevánsabb úgy, hogy milyen sejtszintű tényezők, ill. milyen mentális tartalmak állhatnak annak a gondolatnak, érzetnek a hátterében; amit a „uhh az egy kemény holtpont volt” címke alatt futtatunk.

Ezeknek a hátterében egy sor, a futó szervezetében lezajló, egészen különböző tényező és mindezek kombinációja állhat. Tejsavasodás, alacsony vércukorszint (vagy ennek ingadozása), túlhevülés, a vegetatív idegrendszer elfáradása (túltelítődése), kiszáradás, eléhezés, 170 feletti pulzus, az izomzat elfáradása – egyfelől. Másfelől viszont mentális tartalmak, gondolatok – a figyelmi fókusz ezeknél történő letapadása is okozhat teljesítményromlást. Gyakori egybeeséseik ellenére is fontos azonban fogalmilag elkülöníteni a fizikai és a pszichológiai fáradtságot. A fizikai elfáradás minden esetben maga után vonja a lélektani kimerülést, ugyanez fordítva azonban már nem törvényszerű.

Megküzdés a holtponttal

A „futó közbeszéd” tehát sokféle teljesítményt gátoló tényezőt és ehhez kapcsolódó szubjektív érzeteket nevez holtpontnak. Érdemes leszűkíteni a jelenséget a szervezet átmeneti válságának értelmezésére.

A holtpont alatt – a tudományos definíció szerint – egy olyan jelenséget értünk, mely a szervezet átmeneti válságával jár, azzal a szubjektív érzéssel kísérve, hogy nem tudjuk folytatni a sporttevékenységünket; ha azonban a folytatás mellett döntünk, túljutunk a nehézségeken, munkavégző képességünk visszatér (Pavlik, 2011). A holtpont kapcsán leggyakrabban a fáradtság és fájdalom érzését tapasztalják meg a sportolók. Végtagjaikat elnehezültnek, zsibbadtnak érzik, szédülésről, hányingerről panaszodnak, gyakran kedvetlennek, motiválatlannak érzik magukat, és felmerül bennük a verseny vagy edzés feladása, abbahagyása. Ha mindezek ellenére folytatják a mozgást, egy idő után megkönnyebbülnek, erejük és mozgáskedvük visszatér, újult erőre kapnak (Büchler, 1963, Stevinson, Biddle, 1998, Pavlik, 2011).

Hogyan küzdhetünk meg a holtponttal?

Sokszor jó, sokaknál működik már önmagában az, ha tudatosítja magában, hogy mi történik éppen a szervezetében. Az általunk ismert, értett, folyamatok kiszámíthatóak, fel tudunk rájuk készülni. A holtpont érzet megjelenésekor egyébként ez történik leggyakrabban: a központi idegrendszer már jelzést adott a kimerülő cukorraktárakból adódó fenyegetettségéről, viszont a zsírraktárak mobilizálása, ami lassabb folyamat, még nem kezdődött meg és aktuálisan nincs elég energia a mozgás folytatásához.

Ezért az idegrendszerünk felé a mozgás fenntarthatatlanságáról érkezik információ, s csak később fut be a jelzés, hogy mégis van elég üzemanyag (zsírbontás beindulása). Természetesen a mozgást fenntartó energia hiányában az agyunk arra kényszerít minket, hogy hagyjunk fel vele (feladás gondolata), ez jelentkezik a pszichológiai fáradtság formájában és címkézzük holtpontként.

A professzionális teljesítmény gyakorta múlik azon, hogy a holtpont címke alatt futtatott gondolat-érzésvilágot minek tekintjük, hogy kezeljük? Tudatosítjuk-e magunkban, hogy ez gyakran egyszerű téves riasztás; a pszichológiai fáradtság „csapdájáról” és arról van szó, hogy jelenleg nem tudjuk a teljesítményhez szükséges mértékben „kitolni” a fáradság- és fájdalomküszöbünket és az idegrendszer az evolúciós szempontok érdekében ezt a túlvédő mechanizmust fejlesztette ki. A holtponton való túllendülés sikere sok esetben ennek a „csapda” jellegnek a felismerésén, a tudatosításán és a kezelésén múlik.

A professzionális sportolók gyakran egész egyszerűen úgy „iktatják ki” a holtpont élményt, hogy a pszichikai fáradtság helyett, asszociatív technikákat alkalmaznak; figyelmi fókuszukat feladat releváns tényezőkre helyezik, pl. a helyes mozgásra, a belső izomfeszülés intenzitásra koncentrálnak és ezeket tanulják meg kontroll alatt tartani. Ezek nem alkalmazhatóak azonban a holtpont élmény bekövetkezését megelőzően.

Egy másik lehetőség a disszociatív (feladat irreleváns) technikák bevetése; a sportolók ilyenkor a testükön kívülre helyezik a fókuszt, így „kicselezik” az érzést. A pozitív belső beszéd, a gondolati stratégiák, az imaginatív technikák szintén segíthetnek. Például elképzeljük a következő kilométerjelző tábla szívó/mágneses hatását, az idő felgyorsulását, vagy akár azt, hogy nagy erejű szél hajt bennünket a cél felé.

A holtpontból kivezető úton (a disszociatív és asszociatív figyelmi folyamatok irányításán alapuló stratégiák mellett) motivációs forrás lehet a „second wind”, vagy „runner’s high” jelenség tudatosítása. Ha tehát „szembemegyünk” az olyan biológiai rendszerek, mint az emberi test természetes túlvédő mechanizmusaival, törvényszerűen megkezdődik az endogén opiátok (endorfinok) termelődése; amely együtt jár az eufória szubjektív érzetével.

Bajnai Nóra

sportpszichológus

Leave a Comment