A holtpont hátterében

Holtpont, sportpszichológia

A holtpont hátterében


Mi a holtpont jelentése? Személyesen és általában.

Ha a holtpontokról gondolkodunk, először azt a kérdést érdemes feltennünk, hogy milyen személyes tapasztalataink és milyen általános tudásunk van holtpont témában.

A futó „zsargon” holtpontnak nevezi a futás közben jelentkező, mentális és fizikai ellenállásokat. A nem hétköznapi, igazán fanatikus teóriák szerint holtpont nem létezik. Fogalmi konstruktumról beszélünk, amit emberek kitalálnak maguknak; mintegy elméletet keresnek a saját gyengeségeik alátámasztására.

Ez az álláspont annyiban okvetlen megállja a helyét, hogy fizikai bizonyíték a holtpont létezésére nincsen, pl. kutatások egyelőre nem találták még meg a holtpont kialakulásának a helyét elménkben, vagy a szívünkben. A jelenség összetettsége miatt nehezen kutatható téma a „mely agyterületek aktívak holtpontkor”? A kérdésfelvetés ezért talán relevánsabb úgy, hogy milyen sejtszintű tényezők, ill. milyen mentális tartalmak állhatnak annak a gondolatnak, érzetnek a hátterében; amit a „uhh az egy kemény holtpont volt” címke alatt futtatunk.

Ezeknek a hátterében egy sor, a futó szervezetében lezajló, egészen különböző tényező és mindezek kombinációja állhat. Tejsavasodás, alacsony vércukorszint (vagy ennek ingadozása), túlhevülés, a vegetatív idegrendszer elfáradása (túltelítődése), kiszáradás, eléhezés, 170 feletti pulzus, az izomzat elfáradása – egyfelől. Másfelől viszont mentális tartalmak, gondolatok – a figyelmi fókusz ezeknél történő letapadása is okozhat teljesítményromlást. Gyakori egybeeséseik ellenére is fontos azonban fogalmilag elkülöníteni a fizikai és a pszichológiai fáradtságot. A fizikai elfáradás minden esetben maga után vonja a lélektani kimerülést, ugyanez fordítva azonban már nem törvényszerű.

Megküzdés a holtponttal

A „futó közbeszéd” tehát sokféle teljesítményt gátoló tényezőt és ehhez kapcsolódó szubjektív érzeteket nevez holtpontnak. Érdemes leszűkíteni a jelenséget a szervezet átmeneti válságának értelmezésére.

A holtpont alatt – a tudományos definíció szerint – egy olyan jelenséget értünk, mely a szervezet átmeneti válságával jár, azzal a szubjektív érzéssel kísérve, hogy nem tudjuk folytatni a sporttevékenységünket; ha azonban a folytatás mellett döntünk, túljutunk a nehézségeken, munkavégző képességünk visszatér (Pavlik, 2011). A holtpont kapcsán leggyakrabban a fáradtság és fájdalom érzését tapasztalják meg a sportolók. Végtagjaikat elnehezültnek, zsibbadtnak érzik, szédülésről, hányingerről panaszodnak, gyakran kedvetlennek, motiválatlannak érzik magukat, és felmerül bennük a verseny vagy edzés feladása, abbahagyása. Ha mindezek ellenére folytatják a mozgást, egy idő után megkönnyebbülnek, erejük és mozgáskedvük visszatér, újult erőre kapnak (Büchler, 1963, Stevinson, Biddle, 1998, Pavlik, 2011).

Hogyan küzdhetünk meg a holtponttal?

Sokszor jó, sokaknál működik már önmagában az, ha tudatosítja magában, hogy mi történik éppen a szervezetében. Az általunk ismert, értett, folyamatok kiszámíthatóak, fel tudunk rájuk készülni. A holtpont érzet megjelenésekor egyébként ez történik leggyakrabban: a központi idegrendszer már jelzést adott a kimerülő cukorraktárakból adódó fenyegetettségéről, viszont a zsírraktárak mobilizálása, ami lassabb folyamat, még nem kezdődött meg és aktuálisan nincs elég energia a mozgás folytatásához.

Ezért az idegrendszerünk felé a mozgás fenntarthatatlanságáról érkezik információ, s csak később fut be a jelzés, hogy mégis van elég üzemanyag (zsírbontás beindulása). Természetesen a mozgást fenntartó energia hiányában az agyunk arra kényszerít minket, hogy hagyjunk fel vele (feladás gondolata), ez jelentkezik a pszichológiai fáradtság formájában és címkézzük holtpontként.

A professzionális teljesítmény gyakorta múlik azon, hogy a holtpont címke alatt futtatott gondolat-érzésvilágot minek tekintjük, hogy kezeljük? Tudatosítjuk-e magunkban, hogy ez gyakran egyszerű téves riasztás; a pszichológiai fáradtság „csapdájáról” és arról van szó, hogy jelenleg nem tudjuk a teljesítményhez szükséges mértékben „kitolni” a fáradság- és fájdalomküszöbünket és az idegrendszer az evolúciós szempontok érdekében ezt a túlvédő mechanizmust fejlesztette ki. A holtponton való túllendülés sikere sok esetben ennek a „csapda” jellegnek a felismerésén, a tudatosításán és a kezelésén múlik.

A professzionális sportolók gyakran egész egyszerűen úgy „iktatják ki” a holtpont élményt, hogy a pszichikai fáradtság helyett, asszociatív technikákat alkalmaznak; figyelmi fókuszukat feladat releváns tényezőkre helyezik, pl. a helyes mozgásra, a belső izomfeszülés intenzitásra koncentrálnak és ezeket tanulják meg kontroll alatt tartani. Ezek nem alkalmazhatóak azonban a holtpont élmény bekövetkezését megelőzően.

Egy másik lehetőség a disszociatív (feladat irreleváns) technikák bevetése; a sportolók ilyenkor a testükön kívülre helyezik a fókuszt, így „kicselezik” az érzést. A pozitív belső beszéd, a gondolati stratégiák, az imaginatív technikák szintén segíthetnek. Például elképzeljük a következő kilométerjelző tábla szívó/mágneses hatását, az idő felgyorsulását, vagy akár azt, hogy nagy erejű szél hajt bennünket a cél felé.

A holtpontból kivezető úton (a disszociatív és asszociatív figyelmi folyamatok irányításán alapuló stratégiák mellett) motivációs forrás lehet a „second wind”, vagy „runner’s high” jelenség tudatosítása. Ha tehát „szembemegyünk” az olyan biológiai rendszerek, mint az emberi test természetes túlvédő mechanizmusaival, törvényszerűen megkezdődik az endogén opiátok (endorfinok) termelődése; amely együtt jár az eufória szubjektív érzetével.

Bajnai Nóra

sportpszichológus

Leave a Comment

1 Comment

  1. Hosszútávfutó, hosszú táv bicikliző embernek bizony vannak halálközeli élményei. Jön az első holtpont, vége, kész, nem bírom tovább, meg kell állni, lerogyni a fűre. De az eszem tudja, hogy ez egy holtpont , tovább megyek. Aztán jön a következő, de ez már csendesebb, inkább csak lelki, nincsenek olyan drasztikus testi tünetei. Ezen is túllendülök. Addig még soha nem jutottam el, hogy összefolynak a holtpontok, egy abszolút közönybe, valami testen kívüli állapotba, ahol már mindegy, hogy futsz, vagy megállsz, ha még futsz, az már nem te vagy, kívülről nézed a botladozva tántorgó alakot, tudod, hogy még néhány perc, és abbahagyod, és soha többé nem fogsz futni, meg egyáltalán… Gondolom ez lehet az igazi halál közeli élmény. De eddig nem jutottam még el. Versenyen ugye mindig volt még előttem-mögöttem valaki nem voltam egyedül, edzéseken meg nem toltam túl magam a határaimon. Az öregedéssel ( Hatvan év fölött) újabb motívumként megjelennek bizonyos testi „anomáliák”. Jól felkészültem a szezonra, fokozatosan emeltem a tempót, az erőmből még telne további emelésre, de a térd egyre erősödő fájdalma jelzi, hogy vissza kell venni a pedálforgatás erejéből. ( Nem egy nyújtással feloldható izomtapadási hely fáj, hanem az egész ízület.) Visszaveszek, eltűnik a fájás. Másnap, harmadnap megint ugyanez, be kell látnom, nem mehetek a régi tempóban. Nem megyek, nincs gond a térdemmel. Egy-egy sprint még befér a túrán, beállni egy szigorú monoton negyvenkettővel haladó nagy traktor mögé, aztán pihenni a jobb sarka mögött a szélárnyékban, készen állva a padkára menekülésre, mert sajnos hatékonyabban fékez mint én, de előbb-utóbb esetleg ezzel is fel kell hagyni. Meg még inkább visszavenni a tempóból. Marchand kollégát kellett volna megkérdezni, nála hogy volt ez.